Kolozsvár nincs ugyan testvérvárosi kapcsolatban Kaposvárral, az okmányokkal szentesített hivatalos papíroknál azonban sokkal többet jelent, és sokkal mélyebb gyökerekből fakad az az affinitás, ami a két város művészeit összeköti. Az a már szinte pazarlóan gazdag művészi alap, amelyet mindkét város szolgáltatott kortársainknak – Kaposvár vonatkozásában elég csak Rippl-Rónai Józsefet és Vaszary Jánost említenem – s a mód, ahogyan művészeink viszonyultak ezekhez az alapokhoz. Ahogyan sikerült a hagyományok ismeretében, azok tiszteletben tartásával, de ugyanakkor újraértelmezésükkel is haladniuk a korral, nyitniuk a legmodernebb művészi kifejezésformák irányába.


HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI – Vízfüggönyök a Bánffy-palotában

Különösképpen érvényes mindez a Vörös András festőművész elnökletével és Halmos Klára grafikusművész ügyvezetői rátermettségével működő, 1990-ben alakult Kapos Art Képző- és Iparművészeti Egyesületre. Amely kaposvári székhellyel rendelkezik ugyan, mégsem kizárólag helyi jellegű, hiszen soraikban többek között debreceni, miskolci, budapesti, kecskeméti, sőt nagyváradi és kolozsvári művészeket is találunk. Azt is mondhatnók: a Kapos Art az erdélyi Barabás Miklós Céh testvérszervezete, hiszen mindkét művészalakulat tagja a 30 művészeti társulást magába foglaló Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségének. A csoportosulás műfajilag sem behatárolt, festők, grafikusok, szobrászok, textilesek, fotósok alkotják. Ami közös bennük az a szemléleti frissesség, a mindenkori új iránti nyitottság, az avantgárd szellemiség, az új médiumok, a digitális képalkotás iránti fogadókészség, a variációs lehetőségek maximális kihasználása, egyszóval egyfajta nagyon komoly játék a színekkel, formákkal, anyagokkal, kifejezési lehetőségekkel, tartalmakkal, a való és a virtuális világgal.


Károly Zöld Gyöngy

Ez a komoly játék szülte ezt a többszörösen összetett kiállítást is, amellyel a kaposvári művészek immár harmadik alkalommal számolnak be városunkban legújabb termésükről. A négy különböző terem tematikailag és jobbára műfajilag is mást ígér.

Kezdjük az első teremben lévő, címadó Vízfüggönnyel, a Kapos Art által szervezett népszerű barcsi nemzetközi művésztáborban született ”vizes” élmények művészi lecsapódásával.


Rob Ibolya

Hogy kinek mit jelent egy vízfüggöny, ki hogyan látja, vagy éppenséggel milyennek szeretné látni azon keresztül a környező valóságot, a szubjektumán áteresztett-megszűrt-átgyúrt realitást, arról vall most egy tucatnyi művész. Sokféleképpen, merthogy mindegyikük önmagát adja. Szimbolikus képi beszéddel illusztrált egyéni művészi világát. Ami közös bennük az a művészi hozzáállás komolysága, igényessége.

Mintha a tisztaság, a mindent átfogó kékség jegyében születtek volna ezek a művészi zászlók: a tisztaság zászlai. A szó legszorosabb értelmében: a színek, a fények, a formák, a gondolatok, az érzelmek tisztaságának illusztrálására. Úgy is mint pillanatnyi vizuális élményfoszlányok, és úgy is mint hosszan tartó ihletforrás. Mint a káoszból születő rend szimbólumai. Bonyolult, amorf formák váltogatják egymást a majdhogynem geometrikus szabályosságba torkolló alakzatokkal, sarkosan éles szögek az egymásba omló, lágyan egymásba hajló szelíden lengedező ívekkel, egyfajta szabályos szabálytalanságban. Sejtelmesen, az árnyalatok bonyolult szövevényén keresztül érzékeltetve mindazt, ami egyetlen csepp vízben is fellelhető. De persze cseppekből lesz a tenger, a megannyi művészi élmény egyedi feldolgozásából a jelen kiállítás.

A fény, a víz és a képzelőerő találkozásának művészi dokumentumai ezek a nagyméretű zászlók. A valódi és a képzelt világ könnyed anyagokba foglalt könnyed látványai a fénytörés és tükröződés egyedi módon értelmezett szabályai szerint járják sajátos táncukat, szabálytalan mozgások tökéletes harmóniájába oldva a pont és vonal nyújtotta variációs lehetőségeket.

S hogy mi is valójában a vízfüggöny? A természet ajándéka, a négy alapelem egyikének sajátos megnyilvánulási formája, mely örökmozgó, csillogó fényvillanásaival nagyvonalúan elsimítja a zavaró részleteket, hogy aztán akadálytalanul tehesse fel a koronát mindarra, amit a művész érdemesnek tart, ami egyfajta lelki vízfüggönyként az igazat, a tisztát hivatott hirdetni. A művészi elhivatottság, a mindenkori megújulás jegyében. Konkrét utalásokkal, realitásfoszlányokkal vagy éppenséggel a magas fokú általánosítás, a sejtetés szintjén. De mindenképpen érzékletesen, a legkorszerűbb művészi eszköztár bevetésével, a digitális technika lehetőségeinek a felhasználásával.


Kőmíves Andor: „Hát szép vagy cicukám”

Akárcsak a második terem kínálata, amelynek összefoglaló címe: Rippl-Rónai és a „Nő”. Milyennek látná ma a nő szerepét a 150 évvel ezelőtt született festő? Milyen szín- és formavilág foglalkoztatná, és milyen médiumok segítségével valósítaná ezt meg? Az alkotók saját egyéniségük és elképzeléseik szerint idézik meg a mestert, alakítják a maguk képére látásmódját, festői megnyilatkozásait. „Hát szép vagy cicukám” – mondatja el a mesterrel például, a sajátos, szarkasztikus humoráról ismert Kőmíves Andor. A fiatal Károly Sándor Áron egy lépéssel még tovább megy a deheroizálás tekintetében. Amit láttat az a csupasz 21. század. De ott van Halmos Klára átértelmezése is, mintegy ellentételezésként. Azt is mondhatnám: az ő megközelítése talán a legripplrónaisabb. Akárcsak Károly Zöld Gyöngyié, akiszecessziós utánérzéseit a művész nevéből kialakított modern szójátékkal fűszerezi.

Külön teremben mutatkozik be festményeivel Rónai Gábor. Erőteljes, határozott színsziporkái korunk felfokozott életritmusát idézik. Valósággal végigdübörögnek a fehér falakon, mintha egy távoli rockkoncert dobpergését illusztrálnák. A spontán gesztusokkal megjelenített, Mélyen belülről fakadó, harsogó színek magával ragadó, valósággal sokkoló vitustánca még sokáig ott villog a befogadó retináján.

Hogy aztán a fekete-fehér ellentmondást nem tűrő bizonyosságával csapjon át a legbelső terem realitásába: a háború borzalmainak a művészien elrettentő, már-már szürrealizmusba hajló ecsetelésébe. A pusztítás és a pusztulás fotóeposzának megrázó fejezeteit, doktori disszertációjának egy részletét tárja elénk ilyenformán, fölöttébb kiművelt fotósnyelven Károly Sándor Áron.


Rónai Gábor: Mélyen belül

Érdekességként említem meg, hogy a két város, Kolozsvár és Kaposvár közti művészi affinitás az általános jegyeken túl konkrét művészettörténeti vonatkozásokat is rejt. A magyar századfordulós festészet kimagasló alakja, a Kaposváron született Vaszary János például a kolozsvári piarista gimnáziumban tanult, ahová, mint a legjobb tanintézménybe, főgimnáziumi tanár édesapja küldte, majd Budapesten, a Mintarajziskolában a kolozsvári születésű Székely Bertalannál folytatta tanulmányait.

Ami pedig a legújabb kori művészettörténetet illeti: Károly Sándor Áron, a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának tanára Kolozsváron született, itt végezte egyetemi tanulmányait, kolozsváriból vált kaposvárivá.

A kaposváriak tehát joggal érezhetik, hogy egy kicsit haza is jönnek Kolozsvárra.

Elhangzott: 2011. június 22-én, a kolozsvári Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján