Hagyomány és kreativitás. Kiállítás a 2012. évi Petörkei Grafikai Szimpózium anyagából. K.B Galéria, Kaposvári Egyetem Művészeti Kar. Kaposvár, 2012. november 12.

A Barcsi Nemzetközi Művésztelep 1991 óta létezik, az Alapítvány a Barcsi Nemzetközi Művésztelepért pedig 15 éve szegődött annak szolgálatába, hogy a Művésztelep működtetéséről gondoskodjék. Az Alapítvány által nyaranta megszervezett barcsi művésztelep szakmai találkozó is egyben, mely lehetőséget ad a meghívott művészeknek, hogy minden évben a rendelkezésre álló műhelyekben 12-14 napon át koncentrált alkotótevékenységet és szakmai eszmecserét folytassanak. Az Alapítvány fennállása óta a művésztelep fenntartásának biztosítása mellett fontos feladatának tartja, hogy kapcsolatot tartson hazai és határon túli művészekkel, művésztelepekkel, civil szervezetekkel egyaránt.

A hagyományos nyári művésztelepi munka mellett az Alapítvány 2012 szeptemberében, Petörkén rendezte meg azt a szimpóziumot, amelynek keretein belül a sokszorosító grafika médiuma játszotta a főszerepet. A találkozó ideje alatt egy sokszorosító grafikai műhely állt a művészek rendelkezésére, a programot ezenfelül Szemadám György előadásai, filmvetítések színesítették.

A szimpóziumra azok a művészek kaptak meghívást, akik az elmúlt évtizedekben részt vettek a Nemzetközi Művésztelep munkájában, s az évek során folyamatosan gyarapították alkotásaikkal az Alapítvány gyűjteményét. S ebben az alkotói közösségben helyet kaptak azok a fiatalok is, akik részint az itt tevékenykedő művészek keze alatt tanultak, hogy tapasztalataikat e négy nap alatt tovább gyarapíthassák.

A sokszorosító grafikai szimpózium célja egy átfogó, reprezentatív grafikai anyag létrehozása volt, s e tárlat magvát a petörkei vendégházban készült alkotások képezik. A kiállított művek egy másik részét azon alkotások adják, amelyeket a meghívott, de egyéb elfoglaltságaik miatt távol maradó művészek készítettek, ők beküldött grafikai munkáikkal gazdagították a Petörkén készült művek körét. Jelen kiállítás harmadik elemét – a grafikai munkák között üde színfoltokként – azok a festmények adják, amelyek a barcsi művésztelepen készültek.

Hagyomány és kreativitás – e tárlat címében már önmagában is elgondolkodtató szavakra lelünk: vajon a szó legjobb, legnemesebb értelmében mit is jelent ma a hagyomány? A Barcsi Nemzetközi Művésztelep indulásakor alapvetően a grafika felé orientálódott, s csak idővel, lassanként zárkózott fel emellé a festészet, s apránként minden más képalkotó médium, a fotográfia és egyéb digitális technikák, amelyek képesek a hagyományos grafikai technikákat is kreatív módon új tartalommal és friss formaadással megtölteni.

Talán csak az a tradíció maradhat eleven, aminek van folytonossága, folytathatósága, s egy új és újabb generáció számára is fenntartható értékkel bír. Ahol lehet az idősebb, tapasztaltabb művészektől tanulni, tanácsot kérni, elsajátítani, finomítani a technikai tudást. Ahol megvan, meglehet az egyensúly a régi és új között, s ezt az alkotói közösség összetétele és az egyéni alkotások maguk is tükrözni, közvetíteni tudják.

Ez az a balansz, amit – végignézve a kiállítást – talán megtapasztal az ember. Láthatja, hogy vannak esetlegességek, szárnypróbálgatások, a fiatal alkotók lépései a technika elsajátításában és annak tartalommal való megtöltésében. Láthatja, hogy vannak mesteri módon kivitelezett művek, amelyek a mívesség és a szakmai, mesterségbeli tudás virtuóz birtoklását csillantják fel előttünk. Láthatja, hogy akadnak alkotók, akik a technika rusztikusságát mutatják meg nekünk, míg más művészek ereje éppen abban áll, hogy a festőiségbe emelik át a grafikai eljárásokat.

Az ábrázolt témák, motívumok között is fellehető ez az egyensúly: a valóság valamely szeletének kiemelésével, transzponálásával, absztrahálásával érkeznek a kreatív alkotói attitűdök – kiválasztanak, elmosnak, átértelmezik a körülöttünk látható világot. Olykor fantázia teremtette, groteszk figurák kandikálnak ki sűrű vonalhálókból, másutt egy-egy természeti elem, tájélmény transzponálódik át valamibe, az ismeretlenül is ismerős érzésébe. Ki mintha a rendet keresné, rendet akarna teremteni a felületen, másoknál szétrepedezett, összetört formákból bontakozik ki egy szétrobbantott világ, mégis valami jól megkomponált egységes egészet mutat. Külső és belső tájak elegyednek itt, emlékképekké változtatott időlenyomatok, olykor dekoratív és egzotikus motívumok, absztrakt formákká tett valóságszeletek, archetipikus lenyomatok, érzéki sejtelmesség, játékos mesevilág és nyomasztó drámai súly, erő és finomság, víziók és realitás. Természeti elemek közé bevándorló geometriai minták, monumentális formákba zárt könnyeden karcolt vonalak, nyugtalanítóan sűrű rajzú felületek és fehéren hagyott, csak megnyomott papírreliefek balansza. Mindez az alkotói attitűdtől és kreatív erőtől függően más és más konstellációkban jelentkezik.

A hagyomány és annak kreatív újratöltése, ez a tárlat ezt villantja fel előttünk. S hogy ilyen tárlatok egyáltalán létre jöhetnek, ahhoz is kellenek olyan emberek, akik egy alkotói közösség tagjai között is folyamatosan megpróbálják fenntartani az egyensúlyt. Egy-egy olyan személyiség, aki szervez, összetart, harcol, felold és megold. A szimpózium létrejöttének ösztönzőiként és e tárlat szervezőiként, az Alapítvány két tartópillére, Halmos Klára és Vörös András képviseli ezt az egyensúlyt, akik áldozatos munkájukkal évtizedek óta segítik a művésztelep alkotóinak tevékenységét. S hogy az a hagyomány, amelyet egykor művésztársaikkal együtt ők teremtettek meg, fenntartható lesz-e, erre a kérdésre csak a fiatalok fogják tudni megadni a választ. Vajon lesz-e erejük összekovácsolni a régit az újjal, és megtalálni az egyensúlyt az egyéni gondolkodás, a kreativitás és a közös munka, az együttműködés, tapasztalatcsere, együtt tanulás terén, s mindenben, ami egy alkotó közösséget közösséggé tesz. Ez mindig nyitott kérdés.

Ahogy a grafikai technikák többségénél, a befektetett munka nagyon sokáig láthatatlan, s először csupán akkor nyer formát, akkor válik láthatóvá, amikor az első nyomat elkészül. Kitűnik, hol van javítanivaló, s mi az, ami esetlegesen, sokszor az alkotói szándékon túl jótékonyan hozzájárul egy gazdagabb kép létrejöttéhez. Csak kívánhatjuk, hogy a szó legjobb, legnemesebb értelmében maradjanak fenn az efféle hagyományok és segítsék ennek fenntartását olyan jótékony esetlegességek, amik a közbülső állomásokat és az összképet is alakítják, változatosabbá tehetik.